Péter Zsombor fotográfia: Brassai / Halász Gyula

Brassai / Halász Gyula (Brassó, 1899. szeptember 9 – Párizs, 1984. július 7.) Úgy ment el Párizsba, hogy nem is tudott fényképezni A már ott élő Tihanyi, Kertész istápolta. Mindezek ellenére, alig néhány évvel később megjelentetett fotóalbumaiban olyan esszenciáját tudta nyújtani az éjszakai, a mondén Párizsnak, mint talán Toulouse-Lautrec, Atget óta senki. Egy pillanat alatt párizsibb lett, mint az ott születettek nagyobb része. Nem fényképészként lett művész, hanem művészként választotta a fényképezést. Képzőművészként, fotográfusként, íróként egyformán beírta nevét abba a bizonyos Nagykönyvbe...

Anyja Verzár Margit, elmagyarosodott erdélyi örmények leszármazottja, apja Halász Gyula, franciatanár Brassóban. Rajongott Párizsért, ami nem csoda, hisz tanulmányainak egy részét a Sorbonne-on folytatta. 1903-ban családjával egy évre vissza is tért a francia fővárosba. Ifjabb Gyula ekkoriban éppen négy éves volt. Valószínűleg nem érhették rossz élmények, ha húsz év múltán visszajött. Az első világháborúban, 1917–1 8-ban az osztrák–magyar hadseregben a lovasságnál szolgált. Leszerelése után, 1919-ben volt utoljára Magyarországon. Rövid ideig járt Budapesten a rajztanárképzőbe, de nem nagyon tetszett neki, minden mással szívesebben foglalkozott. Szavalóestet tartott, aminek megmaradt nyomtatott műsorlapja. Megírta egy táncjáték librettóját, s elvitte Bartók Bélához. „Kassák tanácsára, az ő ajánlásával felkerestem Bartókot, aki igen barátságosan fogadott, és megígérte, hogy elolvassa. Ma úgy vélem, hogy a vázlat gyatra volt, de alkalmat teremtett, hogy megismerjem Bartókot, ezt a csodálatos embert, akivel később Párizsban többször is találkoztam.” Nem akart rajztanár lenni, ezért otthagyta a képzőt, s visszatért szülővárosába, ami a trianoni békediktátum után akkor már Romániához tartozott, egész Erdéllyel egyetemben. „Amit Brassóban csináltam, az játék volt, mondjuk az előzetes erőpróba, amelyben megállapíthattam, van szín- és formaérzékem, de ezt a munkásságot nem nevezhettem az enyémnek, s rajtam keresztül is Mattis-Teutsch szólalt meg, ami nem csoda, hiszen első ecsetvonásától kezdve összes fejlődési fázisán végigkísértem.” Elvágyott Brassóból is. 1920 decemberében, hét napos utazás után ért Berlinbe. „Tehetségemben sosem kételkedtem... Ha a körülmények mások, és én Pesten maradhatok, évek múlva jutottam volna el ide. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem lettem rajztanár és Apukának, hogy a kijövetelt lehetővé tették” – írta haza egy év múlva. Kiérkezése után azonnal küldeni kezdte a Brassói Lapoknak, valamint a kolozsvári Napkeletnek és Keleti Újságnak a Halász Gyulaként, vagy h-gy.-ként szignált tudósításokat.

1921 áprilisában felvételizett a berlini Kunstgewerbeschulé-ra. Abban a városban, ahol ekkoriban közel húszezer magyar emigráns élt, főként művészek, újságírók, fotográfusok, egy percig sem volt kérdéses, hogy a németül csak tanuló Halász Gyula honnan válogatja barátait. „A magyar kolóniában már renomém van. A napokban egy gazdag gyáros fia keresett fel azzal, hogy Kernstok beszélt rólam, és szeretné megnézni a dolgaimat. Ignotusné is érdeklődött múltkor, hol láthatna tőlem valamit. Meglátogatott egy Kállay nevű műkritikus... és ígérete szerint már a közeljövőben néhány reprodukcióval cikket fog rólam elhelyezni az Ararat című folyóiratban. Tegnap meg Kaczér Illés keresett föl... Alexander Lili, Alexander Bernátnak a lánya (filmművésznő) látogatott meg a napokban... és vett két rajzot ezer márkáért.” Ünnepeit is magyarokkal töltötte még ekkoriban. „A karácsony estét nálam töltjük, olyan batyubál-féle lesz. Nem leszünk nagyon sokan, szűkebb kör: Tihanyi, Faludy, Berger Sári (kolozsvári), Pór Nándor, Veszprémi, Andorffy Ida (a Magyar Színház volt művésznője) és talán Elekes Panny." Tihanyi Lajosnak, kiemelkedően tehetséges süketnéma festőnek kulcsszerep jutott a Magyarországról elszármazott művészifjak pártolásában. Brassai Berlinben ismerkedett meg vele. „Hogy keresés közben nem siklottam idegen utakra, hogy egy fél év múlva már megtörtént a kirobbanás, ezt Tihanyinak köszönhetem. Mindaz, ami bennem van, s ami hosszú ideig nem bírt kifejezésre jutni, egyszerre tisztán megszólalt.”

1922 júniusában hazatért Brassóba, s majd másfél évet töltött a szülői házban. 1924 februárjában pedig végleg Párizsba költözött. Zsebében továbbra is ott a Brassói Lapok újságíró-igazolványa. Magyar nyelvű cikkeket küldött az elcsatolt szlovák, román és jugoszláv területek magyar lapjainak. Újságíró volt, karikaturista, sőt az 1924-es párizsi olimpiáról sporttudósításokat is küldött. „Anyanyelvem a magyar, berlini tartózkodásom alatt viszont tökéletesítettem német nyelvtudásomat. Ezután következett Párizs. Gyakorlat híján néhány év elmúltával sem magyarul, sem németül nem tudtam már helyesen. Mivel pedig franciául még nem tanultam meg eléggé, igazából egyetlen nyelvet sem birtokoltam maradéktalanul.” Ennek ellenére a hozott kultúra, a magyar szellemiség Párizsban is meghatározta az életét. „Ady halálának ötödik évfordulóján egy Ady-estélyt fogok rendezni. Az idea már régi és az enyém: Adynak márványtáblát állítani Párizsban. Részben erre a célra lenne az Ady-est jövedelme. Bölöni segíteni fog... és Itóka is fog beszélni Ady párizsi életéről, magam néhány verset szavalok... Számítani lehet 1000 magyar részvételére.” Bár az est nem valósult meg, Brassairól, a párizsi magyar kolóniáról a terv is sokat elárul. „Utcámban lakik Csáky a szobrász... egész szomszédságban Pór Bertalan, Fenyő Gyuri (Fenyő Miksának a fia), Mattis-Teutsch is itt lakik nem messze.” Baráti társaságához a húszas évek végén Henry Miller, az osztrák Perlés, a német Reichel, Tihanyi Lajos és Korda Sándor tartoztak. „Tegnapelőtt délután Károlyi Mihállyal beszélgettem a hoteljében két és fél órán át. Nagyon szimpatikus ember impozáns testi nagyságában és nem minden lelki nagyság nélkül. Őszinte és egyenes – éppen ezért nem lehet jó politikus... Károlyival különben 60 frankot kerestem, mert egy rajzot csináltam róla a Neue Leipziger Zeitungnak.”

1925-ben egy barátja, Zborowski megismerteti Atget képeivel. Ezek olyannyira elbűvölik, hogy ettől fogva egész életében példaképének tekinti a párizsi fotóst. 1926-ban ismerte meg André Kertészt, akit több fotós útjára is elkísért, sokat tanulva tőle. Bár Kertész már ekkor biztatta a fényképezésre, Brassai valójában csak 1929-től fotografált. „Harmincéves koromig azt sem tudtam, mi a fényképezőgép. –S akkor miért jutott eszedbe? –Mert nem fértek már el bennem a képek, annyit szedtem magamba, főleg az éjszakai csavargásaim alatt” – mondta egy beszélgetés során Illyés Gyulának. Egy kölcsönbe kapott, egyszerű amatőrgéppel kezdett dolgozni. Eleinte a leghétköznapibb tárgyakat fotózta, 1930-ban pedig az éjszakai Párizst kezdte fényképezni. A technikailag sem könnyű éjszakai fényképezést komolytalan kis gépével már nem tudta elfogadhatóan művelni, vásárolt hát egy Voigtländert. Jobbára egyedül kószált. A lemezek, kazetták tekintélyes súlya miatt egy-egy éjszaka 24 lemeznél többet sosem vitt magával. Picasso későbbi barátnőjével, Dora Maarral közösen használtak egy labort. „Dora kezdő fényképész volt, akárcsak én. Még nem volt laboratóriumunk, és képeinket egy ideig ugyanabban a sötétkamrában hívtuk elő a Montparnasse-on, amelyet egy közös amerikai barátunk bocsátott a rendelkezésünkre... Néha közös kiállításokat rendeztünk.” Éjszakai útjainak eredményeképpen 1932. december 2-án, Paul Morand előszavával megjelent a Paris de nuit. A nagy sikert aratott Éjszakai Párizs után hamarosan összeállította a Titkos Párizs (Le Paris secret des années 30) című könyvet is. (Miért, miért nem, ez utóbbi csak 40 évvel később jelent meg, igaz, akkor egyszerre adták ki Párizsban, Londonban, New Yorkban és Frankfurtban, utóbb Tokióban is.)

Az Éjszakai Párizs címlapján már a Brassai név áll, pedig ifj. Halász Gyula csak 1931 végén vette fel szülővárosa, Brassó nevét. „Halász Gyulának ismertünk meg. Festőnek. Hogy lettél Brassai?” – kérdezte tőle Illyés. „A családi nevemet, a Halászt akartam halhatatlanítani: a festményeimmel, tisztán. A Brassai név a kenyérkeresethez kellett, a fényképek szignálásához. A kettőt kezdetben kényesen elválasztottam.”

1932-ben kezdett el érdeklődni a párizsi házfalak grafittijei iránt. Tíz évvel később újra lefényképezte az egyszer már megörökített grafittiket, hogy ily módon rögzítse az idő múlásának lenyomatait. A grafitti-fotók sokáig hevertek az asztalfiókban, s bár barátai – Picasso, Miro, Braque, Prévert, Dubuffet – nagyra tartották és gyűjtötték őket, nyomtatásban csak 1960-ban jelentek meg. Picassóval való legendás kapcsolata 1932-ben kezdődött, amikor a Minotaure első számában megjelentek Picasso szobrairól készített képei. Később is folyamatosan fényképezte Picasso munkáit, műtermeit, s beszélgetésmorzsákat, történeteket is gyűjtött. Ekkor ismerkedett meg és kötött barátságot André Bretonnal, Paul Éluard-ral, Salvador Dalival, Max Ernsttel, Giacomettivel, Tristan Tzarával, Man Ray-vel is.

1933-ban rendezték első fotókiállítását Londonban. A Batsford Galleryben éjszakai képeit állította ki. 1935-től 1947-ig a (magyar barátja Charles Rado által alapított) Rapho ügynökségnek dolgozott. 1937-ben Carmel Snow és Alexey Brodovitch munkát – s a témaválasztásban teljes szabadságot – kínált neki a Harper’s Bazaarnál. 25 éven keresztül jelennek meg Brassai-képek a lapban. Elsősorban művészportrék, műtermi enteriőrök, de 1949 után a különböző utazásain készített képei is.

A második világháború alatt behívót kapott a román hadseregbe, de úgy döntött, Párizsban marad. Mivel nem fényképezhetett, újra rajzolni kezdett. 1943-ban pedig Bistro Tabac címen könyvet írt a megszállt város abszurd életéről. Megörökítette Párizs felszabadítását. Fiatalabb öccse a román hadsereg katonájaként nyomtalanul eltűnt az orosz fronton. Valószínűleg ez várt volna rá is.

A háború után új műfajjal ismerkedik, Jacques Prévert szövegkönyve és az ugyancsak magyar Joseph Kozma zenéje nyomán készült Le Rendez-vous című balett díszleteit tervezi. Két év múlva felveszi a francia állampolgárságot, rá egy évre pedig megnősül. Az 1952-es mozgalmas év Brassai életében. Meghal az édesanyja, megrendezik első franciaországi önálló kiállítását a Musée Stanislas-ban, és megjelenik meg az első könyv, amit róla írtak. A párizsi állatkertben forgatott filmje a cannes-i fesztiválon 1956-ban elnyeri a legeredetibb film díját.

1965-ben tanúságát adja, hogy nem hálátlan, nem felejt. Az 1938-ban elhunyt festőbarát, Tihanyi Lajos hagyatékát Bölöni Györggyel és Jacques de la Fregonniere-rel összegyűjtik és átadják a magyar államnak. Élete ekkor már rég a sikeres művészé. Munkásságát a francia állam a Becsületrenddel honorálta 1976-ban.
*forrás: http://www.maimano.hu/andrekerteszterem/20070910_brassai/cv_hu.html

Néhány fotógráfiája: